Nagy Krisztina – Az alkony (vers)

Nagy Krisztina  – Az alkony

 

Nézd a vöröslő eget, ahogy a lenyugvó nap ránk tekint,
helyet adva az éjnek, a holdnak, tompa fénnyel búcsút int.
Perzsel még az ég alja, őrzi a hatalmas fény itt jártát,
aztán sötétbe borulva, a menny, a holdnak tárja szárnyát.
Gyönyörű a város, ezernyi lámpafény ragyog,
elcsendesült utcák, sötét házakon, fénylő ablakok.
Megpihen a táj, felsóhajt a tér köve,
most nem tapossák, nyugszik, vigyáz rá éjanya öle.
Csillagok ezrei pásztázzák az eget, a sarkcsillag, felénk integet,
a hold is bújik, őszi felhő a takarója, dölyfös teste félig látszik ki alóla.
Vége a napnak, fáradt testünk álmot kér,
megpihenünk, hisz az éj, hamar véget ér!

 


Nem találja a szerelmet, vagy úgy érzi, hogy rátalált az Igazira, de nem tudja, hogy kölcsönös e az érzés?
Ne éljen kétségek között! HÍVJA MOST országunk legjobb jósait az oldalon és választ kap minden kérdésére.

 


 

Valéria Látó és Médium

 


 

Péter Jós

Facebooktwittergoogle_plusredditpinterestlinkedinmail

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.