Nagy Krisztina – Az alkony

Nézd a vöröslő eget, ahogy a lenyugvó nap ránk tekint,
helyet adva az éjnek, a holdnak, tompa fénnyel búcsút int.
Perzsel még az ég alja, őrzi a hatalmas fény itt jártát,
aztán sötétbe borulva, a menny, a holdnak tárja szárnyát.
Gyönyörű a város, ezernyi lámpafény ragyog,
elcsendesült utcák, sötét házakon, fénylő ablakok.
Megpihen a táj, felsóhajt a tér köve,
most nem tapossák, nyugszik, vigyáz rá éjanya öle.
Csillagok ezrei pásztázzák az eget, a sarkcsillag, felénk integet,
a hold is bújik, őszi felhő a takarója, dölyfös teste félig látszik ki alóla.
Vége a napnak, fáradt testünk álmot kér,
megpihenünk, hisz az éj, hamar véget ér!