A cikkben  szereplők azért ütnek el az „átlagtól”, mert a szemfehérje (sclera) teljes mértékben hiányzik náluk, azaz a szem teljes egészében fekete.

Ezt az elváltozást a szem betegsége is okozhatja.

Ez a betegség a szem fehérjét is megtámadja, emiatt a sclera-ban sötét folt jelenik meg.

A szemtanuk általában csak teljesen fekete szemekről beszélnek.

Ha a feketeszemű emberek  ebben a betegségben szenvednek, még akkor sincs megmagyarázva különös viselkedésük oka.

        Arckifejezésük  merev és érzelemmentes.

Csak úgy, mint a beszédük, ami szintén mentes az érzelmektől.

Ruházatuk ósdi és elhasználódottnak tűnik.

Könnyen el tudnak vegyülni kifejezéstelen arcuk ellenére is, mivel az emberek a mai rohanó világban hajlamosak „drogosnak” titulálni az efféle látványt.

Az egyetlen buktatópontjuk a szemük.

Nem egy szemtanú csak mindössze néhány mondat váltása után lett figyelmes a szokatlan szemekre.

 A beszámolók nagy része az USA-ból származik.

Akik velük találkoztak, hirtelen rájuk törő félelemről panaszkodtak, ördögi aurát éreztek a gyerekek és felnőttek  körül.

Valamiért szeretnének a legfurcsább ürügyekkel a személyes szféránk közelébe férkőzni.

Próbálnak meggyőzni bennünket, hogy nem jelentenek ránk veszélyt és hogy bízzunk bennük.

 Hitelesnek tekinthető fotó és videofelvételek nem állnak rendelkezésre .

       Az első beszámolót Brian Bethel újságíró hozta nyilvánosságra. 1998. január 16-án történt találkozása a fekete szemű gyerekekkel a texasi Abilene-ben. Elmondása szerint este 21:30 körül járhatott az idő és a városi mozi parkolójában ült autójában. Ekkor hallotta, hogy valaki a kocsi ablaküvegét kopogtatja. Odapillantva két fiatal fiút látott az autó mellett állni, a korukat 10-14 év körülire saccolta. A fiúk közül csak az egyik beszélt a másik csak ott állt mellette és Bethelt figyelte. Aki megszólította magasabb volt társánál, szürke kapucnis pulóvert viselt farmernadrággal és megpróbált valamiféle bizalmat sugározni felém. A társának a bőre inkább sápadt volt és szeplős, idegesen tekintgetett körbe, öltözéke a társáéhoz hasonló volt, de a kapucnis pulóverének színe nem szürke, hanem világoszöld volt, a haja pedig leginkább a vörösesre emlékeztette Bethelt. Elsőnek arra gondolt, hogy a srácok pénzt akarnak kérni tőle, hogy bejussanak a moziba, de hamarosan kiderült, hogy egészen másról van szó. A semmiből jött félelem érzése pár pillanat alatt eluralkodott Bethelen, nem talált magyarázatot arra, hogy miért is tört rá. A fiú, amelyik beszélni kezdett elmosolyodott, amitől Bethel hátán felállt a szőr, de még is letekerte a kocsija ablakát és beszédbe elegyedett velük.

– Hello uram, mi a helyzet? Van egy kis problémánk…- kezdte. A hangja nyugodt volt és csendes, de még is volt benne valami természetellenes, amit Bethel nem tudott megmagyarázni.

– Amint látja én és a barátom szeretnénk megnézni a moziban vetített filmet, de elfelejtettünk pénzt hozni. Haza kell mennünk érte, segítene nekünk?

Bethel rájött, hogy mi volt az első dolog, amit furcsának talált a fiúban: a korához képest szokatlan magabiztossága. Újságíró lévén már több interjút is készített és tudta, hogy miképpen zajlik egy beszélgetés egy idegen felnőtt és egy gyerek között. A gyerek többnyire félénk egy idegen társaságban, a felrakott kérdésekre félszavakkal és bátortalanul válaszol, a bizalom az csak később nyilvánul meg folyamatos beszélgetés formájában. Ezen kívül a fiú test jelzései is szokatlanul merevek voltak, nem pedig olyanok, mint egy toporgó, szemet lesütő kézzel babráló ideges gyereké, aki egy idegen felnőttől kér szégyenlősen és bátortalanul segítséget. Semmilyen ilyen jellegű félelmet nem mutatott. A társa idegesnek tűnően tekintgetett körbe, mintha nem szerette volna, hogy meglássák őket. A beszélő mereven tekintett Bethelre, az érzés, hogy ne engedje be őket az autójába egyre erősödött benne.

– Gyerünk uram! Mi csak haza akarunk menni, csak két kisgyerek vagyunk!

– Melyik filmet akarjátok nézni?

– Természetesen a Mortal Kombatot!

Ez volt a film, amit akkor a környékbeli mozik játszottak és a plakátja a mozi falain számos helyen látható volt. Viszont, ahogy Bethel az autó műszerfalának órájára pillantott rájött, hogy az utolsó előadás is már kb. egy órája vetítés alatt áll. A fiú csendes társa egyre idegesebb lett, miután észrevette, hogy Bethel megtalálta az első bökkenőt a meséjükben.

– Kérem uram! Engedjen beszállni az autóba, addig nem szállhatunk be, amíg meg nem engedi nekünk! Az anyánk házába akarunk menni és utána eltűnünk!

Bethelnek ekkor tűnt fel a srácok írisz és pupilla nélküli szénfekete szeme. A csendesebbik srác közben olyan horrorisztikus tekintettel meredt rá, mintha az lenne az arcára írva, hogy „rájött, tudja kik vagyunk”. A beszélő srác arca közben egyre dühösebb lett és még erőteljesebben kezdte Bethelt kérlelni:

-Uram! Be kell engednie bennünket. Nem akarjuk bántani magát, nincs fegyverünk. – Bethel ezt az utolsó mondatot leginkább úgy értelmezte, hogy NINCS szükségünk fegyverre. Ekkorra már annyira elharapódzott rajta a pánik, hogy a kezét szépen lassan az autó sebességváltójára tette.

– Nem szállhatunk be addig, míg engedélyt nem ad rá! Engedjen…be…minket!

Ez már több volt annál, amit még Bethel elviselt volna ezért kitolatott a parkolóból és faképnél hagyta a fiúkat. A visszapillantóban viszont már nem látta őket, az éjszakai mozi parkolója teljesen kihalt volt.

Ez volt az első szárnyra kapott történet a fekete szemű gyerekekről, a korábbi évekből.

Hitelesnek tekinthető kép vagy videofelvétel máig nem lett közzétéve.

Itt kell megemlítenünk az érem másik odalát: nem törvényszerű, hogy minden egyes megmagyarázhatatlan jelenség megörökíthető legyen. Elképzelhető, hogy néhányuk olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek nem teszik lehetővé a kép és fim szerű megörökítésüket.

Hiba lenne azt feltételeznünk, hogy már mindent láttunk odaátról.