Evolúciós oka van oka annak, hogy félünk a sötétben.

Az emberek nem voltak mindig csúcsragadozók.

Nappali fényhez alkalmazkodott szemünk miatt pedig sötétedés után védtelen vagyunk.

Gondoljunk csak arra, hogy mennyi esélyünk lenne puszta kézzel, fegyver nélkül mondjuk egy vadállat ellen.

 

Az ősembernek  mindössze néhány lándzsa segítette őseinket a túlélésben.

A világossághoz alkalmazkodott szemünknek hálaszürkületben védtelenebbek vagyunk.

Sötétben  teljesen kiszolgáltatottak leszünk, a ragadozók számára.

Nem csoda hát, hogy az évezredek alatt kialakult bennünk egy erős félelem a sötéttől, ismeretlentől.

 

A sötéttől  félelem nem múlt el bennünk az evolúciós fejlődés során sem.  Főleg gyerekkorban jellemző, amikor még nem nyomjuk el tudatosan, az  tapasztalatokból tanulva.

Ez a félelem nem pánikszerű, hanem egyfajta, szorongás, rossz megérzéshez hasonlítható érzés. Pontosan erre volt szükségük az őseinknek is: nem megbénító félelemre, hanem folyamatos éberségre.

Ez váltja ki a „menekülj vagy harcolj” reakciót is.

 

A sötéttől való félelem valójában az ismeretlentől való rettegést jelenti .

Mivel szemünk nem alkalmazkodott a sötéthez nem látjuk, mi történik körülöttünk, ezért a jóval fejletlenebb hallásunkra hagyatkozunk.

Persze a gyerekek félelme a sötéttől  nem  csak ösztönös, hanem a szüleiktől  tanulják.

Nem  kellene kiirtani ezt az ösztönt egyébként az emberekből. Bár az elmúlt néhány száz évben nem volt okunk arra, hogy tartsunk a sötétben az ismeretlentől, kerülhetünk még olyan helyzetbe, ahol nagyon is jól jön a sötétben érzett szorongás és a kiélesedett érzékek.