Volt egyszer egy király meg egy királyné. Volt nekik három leányuk. Egyik szebb volt, mint a másik, de a legkisebbik olyan gyönyörű volt, hogy azt nyelv nem tudná elmondani.
Messze földről jártak csodájára a legkisebb királykisasszony szépségének és már azt beszélték az emberek, hogy Venus, a szerelem és a szépség istennője szállt le közéjük. És nem is fűztek többé koszorút Venus oltárára, hanem minden

virágot a királykisasszony lábai elé szórtak.
Megharagudott ezért az igazi Venus és méltatlankodva csóválta a fejét: No nézzék, még evvel a halandó kisasszonykával fogok isteni méltóságomon osztozni. De ezt már nem tűrhetem tovább! És hívatta gyorsan a fiát, a szárnyas kis istent, a pajkos, vakmerő Amort. Elvitte abba a városba, ahol a királykisasszonyék laktak, és megmutatta neki Psychét, mert hogy el ne felejtsem, így hívták a legkisebb királykisasszonyt.

Nézd csak mondta Venus Amornak, ha igazán szereted anyádat, ezt a leányt kell megbüntetned, mert szépsége elhomályosítja az én szépségemet. Lőj szívébe egyet fürge nyilaidból, lobbantsd szerelemre, mégpedig a leghitványabb, a legszerencsétlenebb férfi iránt a világon. Legyen megvetett, legyen koldusszegény, vagy akár nyomorék, csak ne legyen párja a szerencsétlenségben annak, akit megszeret.

      Így szólt Venus és elbúcsúzott forró csókkal a fiától, és visszatért a tengerbe. Rózsás lábaival alig érintette a lágy habokat, és a tenger örvényei elcsitultak. Így várta be kíséretét, és nem is kellett sokáig várakoznia: jöttek a nereisek, karban énekelve és jöttek a tritonok. Az egyik zengő kagylóján trombitált, a másik lágy selyemmel védte a nap heve ellen az istennőt, a harmadik tükröt tartott eléje, ketten pedig gyorsan befogták magukat az istennő kocsijába és a tenger színén futottak vele.

       Psyche mit sem sejtett az egészből. Csak búsult, búslakodott odahaza, mert mindenütt beszéltek ugyan a szépségéről, de nem jött el érte sem király, sem királyfi, de még valami jóravaló közember sem kérte meg a kezét. Két nénjét már régen feleségül vették királyi kérők, de Psyche, aki a legszebb volt közöttük, még mindig csak otthon kuksolt és siratta magányos szépségét.
Gondolta a király: tán valami isten keze lesz a dologban. Mert ő is büszke volt legkisebb leánya szépségére és váltig csodálkozott, hogy nem akad kérő. Nem is tanakodott sokáig, felkereste Apollo híres miletosi jóshelyét, hogy imádsággal és áldozatokkal kérjen tanácsot és férjet a leányának.

        Apollo így felelt a király kérdésére: Magas hegy csúcsára vidd a leányodat, de előbb sirasd meg, mint kedves halottat, és öltöztesd díszbe, mint szépséges szép menyasszonyt. Mert ne remélj emberi vőt magadnak. Egy kegyetlen szörnyeteg fog eljönni a leányodért, aki szárnyra kelve a magasba emelkedik, az egész világot leigázza és még magát Jupitert is elrémíti fegyverével.
Szegény király, nagy búsan ment haza, hogy elmondja feleségének a jóslatot. Sírás, jajgatás verte fel napokig a házat, akkor aztán hozzáláttak, hogy megtegyenek mindent, ahogyan Apollo parancsolta.

Menyegzői pompát öltött a palota, de gyászéneket játszottak a fuvolán és az éneklő násznép hangja zokogásba fulladt. A szegény kis Psyche menyasszonyi fátylával a könnyeit törülgette és az egész város vele sírt. De az isteni parancsnak engedni kellett.
Kikísérték Psychét a hegyre, vele ment az egész násznép, vele a szegény szülők is. Még Psyche vigasztalta őket: Miért gyötritek még keserves zokogással is szomorú öregségeket? Miért hullattok könnyet és miért tépitek tisztes ősz hajatokat? Akkor kellett volna siratnotok, amikor mindenki új Venusnak nevezett, mert már tudom, érzem, szertelen szépségemért kell most bűnhődnöm. De vigyetek gyorsan a hegy csúcsára, minek is habozni, minek halogatni, ha egyszer úgyis meg kell lennie?

Meggyorsították lépteiket, felkísérték a leányt a hegy csúcsára, ott egy kősziklán magára hagyták és könnyeikkel oltották el a menyegzői fáklyát. Hazament az egész násznép, hazamentek a szerencsétlen szülők is, és otthon a királyi palota legsötétebb zugába húzódtak, mert legkisebb leányuk elvesztése után a napot sem akarták látni többé.

Psyche pedig ott sírdogált a kőszikla tetején és egész testében reszketett a félelemtől. De jött a nyugati szél, a szelíd Zephyrus, és gyöngéden játszott a leány ruhája redőivel, a lágy selymet lassan mint hajóvitorlát duzzasztotta nagyra, úgy emelte fel őt, és vitte a hegy lejtőjén lefelé. Úgy fektette szépen egy elrejtett völgyben virágos pázsitágy jó puha ölébe.
Annyi sírás-rívás után a harmatos fűben elaludt Psyche. Álmából frissen ébredt fel és mindjárt jobbkedvű volt.

Akkor nézett csak körül, s hát szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól, annyi szépet látott.
Hatalmas lombos fák vették körül a ligetet és a közepén kristálytiszta forrás bugyogott. Hát még ami a forrás mellett volt! Királyi palota, de akinek szeme van, láthatja, hogy nem emberi kéz emelte. Aranyoszlopok citromfából és elefántcsontból faragott mennyezetet tartottak, a falakról ezüstből öntött állatok fogadták a belépőt. A padlót is fényes drágakövekből kirakott színes mozaik borította, a kis Psyche lába itt is, ott is gyémánton és igazgyöngyön taposott. Ahova csak nézett, minden ragyogott, ablakra sem volt szüksége a palotának, hogy világos legyen, mert a sok-sok arany pótolta a napfényt.

      Ennyi minden szépség csalogatta befelé, úgy, hogy Psyche a végén még félni is elfelejtett. Ment előre bátran, minden zugba betekintett, és annyi kincset látott egy rakáson, amennyiről még csak nem is álmodott soha. S váltig csodálkozott, hogy ezt a rengeteg kincset sem lakat nem rejti, sem ember nem őrzi.

De még csak arra sem ért rá, hogy kedve szerint kicsodálkozza magát, s hallja ám, hogy a nevén szólítják. Körülnéz, de senkit sem lát, csak a testtelen hangot hallja: Miért csodálkozol a temérdek kincsen, asszonyunk? Hiszen a tiéd mind. Menj csak a hálószobádba, pihend ki magadat nyoszolyádon, aztán, ha úgy tetszik, végy üdítő fürdőt. Mi, akiknek csak a hangját hallod, vagyunk a cselédeid, nem lesz ránk panaszod, mire megfürödtél, királyi asztalod is terítve lesz.

      Meg is volt mindene, amit csak szeme-szája megkívánt. Aludt, majd az álmot kimosta szeméből, s akkorára már a roskadásig megrakott asztal mellé ülhetett. Kedvére evett-ivott, majd a lakoma után láthatatlan énekes dalolt és láthatatlan művész láthatatlan citerán játszott hozzá.
Így telt el a napja, csupa gyönyörűségben. Este aludni tért, és éjszaka volt már, amikor valami szelíd, zengő hangot hallott közeledni. Ismeretlen férje jött.

Vele volt hajnalig, de napkölte előtt eltávozott mindig. Így ment ez nap mint nap. Psyche sohasem látta férjét, csak a hangját hallotta, és ez a hang volt magányos élete boldogsága.
Eközben szülei szüntelen nagy gyászban tovább öregedtek. Idővel eljutott Psyche eltűnésének a híre a szomszéd országokba is, meghallották Psyche nénjei is, és talpig gyászba öltözködve siettek szüleik vigasztalására.

      Ezen az éjszakán így szólt Psychéhez láthatatlan hitvese: Édes Psyche, kedves feleségem, nagy veszedelem fenyegeti boldogságunkat. Nénéid kutatnak utánad, el fognak jönni arra a hegycsúcsra is, ahonnan elhozattalak. Ha majd hallod jajveszékelő szavukat a hegyről, ne felelj nekik, mert máskülönben nekem nagy szomorúságot okoznál, magadra pedig szörnyű veszedelmet idéznél elő. Psyché megígérte, hogy úgy lesz, amint férje kívánta. De a következő napot nagy sírás-rívás közt töltötte szegényke. Most érezte csak börtönben magát, hogy el van zárva minden emberi társaság elől, s még tulajdon édes nénjeit sem láthatja, és nem vigasztalhatja meg őket, amikor éppen őérte gyászolnak. Nem kellett aznap Psychének sem az üdítő fürdő, sem étel, sem ital, egész nap csak könnyeit hullatta, míg végre estére álomba sírdogálta magát. Megjött éjszakára hitvese is, könnyes arcát magához ölelte és így dorgálta szelíd szomorúsággal: Hát ezt ígérted nekem, kis Psyche? Hogyan bízhatok már benned ezután, ha éjjelnappal csak sírdogálsz és még a karjaim közt sem hagysz fel vele? Tedd hát, amit akarsz, engedj veszedelmes kívánságodnak, de majd gondolj vissza intő szavaimra a késő bánat idején.

      Könnyel, könyörgéssel így csikarta ki Psyche férje engedélyét, hogy vendégül lássa nénjeit és érte való gyászukban megvigasztalja őket. Férje ráadásul azt is megengedte, hogy ajándékozza meg őket arannyal, drága ékszerrel, amennyivel csak akarja. Csak arra az egyre figyelmeztette, hogy ne engedjen semmiben testvérei tanácsának, ne kutassa soha szentségtörő kíváncsisággal hitvese kilétét, mert különben el kellene válniok örökre.

Psyche megköszönte férje engedékenységét és megígérte, hogy úgy lesz, amint férje akarja.
Inkább százszor is meghaljak, mintsem tőled elváljak tette hozzá, könnyeit felszárítva.
Mire kivilágosodott, Psyche férje újra eltűnt, Reggelre kelve már ott álltak a sziklán Psyche nénjei, jajgattak keservesen, és siratták Psychét, hogy a hegyek is mind az ő nevét visszhangozták.
Lent a völgy mélyén Psyche is meghallotta, kifutott a palota elé és felkiáltott: Ne sírjatok, ne gyászoljatok tovább, mert itt vagyok én, akit sirattok! Hívatta Zephyrust, s mert férje még az éjszaka megengedte, vele hozatta le, lengő szelek szárnyán, nénjeit a szikla tetejéről. No, volt öröm, amikor találkoztak. Ölelték, csókolták egymást. Gyertek be, nézzétek meg az otthonomat is hívogatta Psyche a nénjeit a palotába. S megmutatott nekik mindent, meg is kínálta őket mindenféle jóval, mert a láthatatlan cselédek ekkorára már megterítettek. De ha örültek is eleinte a testvérek annak, hogy megtalálták elveszettnek hitt húgocskájukat, látva a nagy pompát, a sok drága kincset, felébredt szívükben a gonosz irigység. Persze, kíváncsiak is voltak nagyon, hogy ki lehet ennek a csodálatos palotának az ura, kicsoda Psyche hitvese? Kérdezték is eleget Psychét, de az nem feledkezett meg férje tilalmáról. Eleinte kitérően válaszolgatott, de nénjei nem hagytak fel a tolakodó kérdésekkel. Erre kénytelen volt füllenteni szegényke, és azt mondta, hogy szép fiatal férfi az ura, pelyhező szakállka köríti az állát, és ritkán van itthon, mert erdőn-mezőn vadászik. S hogy hazugságon ne érjék, most már sietett túladni a kedves vendégeken. Adott nekik arany ékszereket, drágakővel díszített nyakláncokat, amennyit csak elbírtak, és hívatta gyorsan Zephyrust, hogy úgy, amint hozta, vigye vissza őket. Útközben egészen erőt vett rajtuk az irigység. Hja, hiába, ilyen igazságtalan a szerencse kezdte el az egyik. Hát való ez? Egyazon szülők gyermekei vagyunk, királyleányok vagyunk mind a hárman, s mi, az idősebbek, szüleinktől távol, idegen országban, valósággal cselédei vagyunk férjünknek, s ez, a legkisebbik, egy isten felesége. S láttad, ugye, testvér, mennyi tömérdek kincs van a palotájában, mennyi arany nyaklánc, mennyi fényes ruha, mennyi ragyogó gyöngy! Hát még, ha igaz, amit az ura szépségéről beszél! S talán isteni férje még őt is istennővé fogja tenni, ő legalább máris fennhordja az orrát, mintha istennő volna. És én, szerencsétlen, kuksolhatok otthon kopasz, vén férjem mellett, aki az egész házat zárva tartja. Hagyd el folytatta a másik tudja ezt Psyche is, azért bánt úgy velünk, mint hitvány cselédekkel. Vagy talán nem láttad, milyen gőgösen beszélt, milyen gyorsan tuszkolt ki minket a házából, egy-két fukar kézzel odavetett ékszerrel szúrva ki a szemünket? Élni sem akarok tovább, ha bosszút nem állok a gyalázatért! Tarts velem, fogadom, kiforgatom még őt ebből a nagy boldogságból.