Amor és Psyche – Harmadik, befejező rész
Látta aranyszőke, illatos hajának elszabadult fürtjeit, amint körülvették tejfehér nyakát és rózsás kerek arcát. Egyik fürt erre állt, a másik amarra, göndör, tiszta arany, fényük mellett a mécses halványan pislogott. Vállán harmatosan ragyogtak a szárnyak, most azok is pihentek, hanem könnyű fehér pelyhük mégis folyton lengedezett.
Így szólt, s szárnyaival a magasba emelkedett. Psyche erőtlenül hevert még a földön. Szemével követte, ameddig csak tudta, ura repülését és sírt keservesen. Aztán, hogy eltűnt a szemei elől, elvánszorgott a legelső folyóhoz és a habok közé vetette magát. De a folyó tudta, hogy az isten hitvesével van dolga: gyöngéden kitette virágos partjára, a jó puha fűbe.
Véletlenül éppen ott üldögélt a parton Pan, a kecskelábú pásztoristen. Szelíd szóval vigasztalta a leányt: Hallgass rám, kislány, mert igaz, hogy csak egyszerű pásztor vagyok, de már öreg vagyok, sokat tapasztaltam. Ha jól látom, szerelmes vagy, annyi az egész, attól még nem kell meghalni. Hagyj fel a szomorúságoddal, inkább azt nézd, hogy mivel engesztelhetnéd ki Cupidót, mert mi tagadás benne, ő bizony egy kissé el van kapatva.
Megköszönte Psyche a pásztoristen tanácsát és folytatta útját. Útközben betévedt abba az országba is, ahol idősebbik nénjének a férje uralkodott. Felkereste nénjét és ezt mondta neki:
Emlékszel még, néném, hogy mit tanácsoltatok nekem? Hát én bizony úgy is tettem, amint mondtátok, de mikor az ágyhoz emeltem a mécsest, a gonosz kígyó helyett csodálatos szépet, magát Venus szép fiát találtam. Néztem, néztem soká, kezemben a mécses, és véletlenül egy csepp a forró olajból a vállára csöppent. Felriadt álmából, és ahogy meglátott, kezemben a kifent acéllal, rám szólt haragosan: Takarodj mellőlem, helyedbe idősebb nénédet fogom most feleségül venni. Hívatta is rögtön Zephyrust, és az kivitt a palotájából.
Még jóformán be sem fejezhette szavait Psyche, gonosz nénje sebtiben faképnél hagyta, valami hazugsággal elköszönt a férjétől, hajóra szállt, onnan ész nélkül rohant a hegycsúcs magányos sziklájára. Valami szél csak fújdogált, azt hitte,

hogy a Zephyrus, akit Cupido isten küldött el érte. Fogadj hát magadhoz, méltó hitvesedet, Cupido kiáltotta és te Zephyrus, vidd el új úrnődet uradhoz s azzal kiterjesztett karokkal zuhant a mélybe. Menten ízzé-porrá zúzódott a sziklán.
De Cupido anyja házában nyomta az ágyat és gyógyítgatta sebét, amit az olajcsepp égetett a vállán.A szép fehér sirály vitte meg a hírt Venusnak, hogy betegen fekszik a fia. De tudott még ennél is nagyobb újságot a fecsegő madár: Az egész világ beszéli már, hogy Cupido a hegyek közt szerelmeskedik, Venus meg csak a tengerben fürdőzik mindig, s közben elvadulnak a népek, mert a szép szerelmet, a hitvesi hűséget, a nemes bátorságot és mindent, ami gyönyörű és kívánatos, nekik kellene elhinteniök a földön. Ilyeneket fecsegett a szép fehér sirály Venus fülébe. Úgy, a kis ártatlan, hát már kedvese van? Csattant fel haraggal Venus. Mondd meg gyorsan, egyetlen hűséges cselédem, ki az a leány, aki elcsábította? Legalább egy nympha, vagy az egyik hóra, vagy a kilenc múzsa karából az egyik, vagy talán az én kíséretemből, a három gratia közül valamelyik? Nem tudom, ki lehet, csak annyit hallottam, hogy Psychének hívják felelte a sirály. Erre futotta csak el igazán a méreg az istennőt:
Psyche? Talán bizony, aki szépségével az én szépségemet borítja homályba? Hát azt hitte a gézengúz, hogy ezért mutattam meg neki Psychét?
Hát szép dolog az, amit cselekszel? Így hallgattál anyád szavára? Még gyermek vagy jóformán, és már asszonyon jár az eszed, és a hátam mögött éppen azt a halandó királyleányt veszed feleségül, akit azért bíztam rád, hogy büntesd meg kegyetlenül? No megállj, gézengúz, megbánod te még ezt! Elveszem a szárnyaidat, elveszem az íjat, a tegezt a nyilakkal, és odaadom egyik cselédem fiának, ő lesz majd a fiam is helyetted, mert te nem érdemled meg.
S még forrt benne a harag, amikor, az ajtót is becsapva maga mögött, elhagyta a fiát. Így találták őt Ceres és Juno. Ejnye mondták neki, miért vonod össze ilyen haragosan a szemöldöködet szép fényes szemeid fölött?
Persze Ceres és Juno tudtak már a dologról. Ugyan, ugyan, mi rosszat követhetett el a fiad? Hogy megszerette a szépséges Psychét és feleségül vette? Ez a világ rendje, hiszen már legénysorban volt, és csak te hiszed, hogy mindig gyermek marad.
De engesztelő beszédükkel csak olajat öntöttek a tűzre. Venus, látva, hogy a rajta esett sérelmet nem is veszik komolyan, faképnél hagyta őket is, és visszament a tengerbe.
Ezalatt Psyche éjjel-nappal csak az urát kereste, hogy kiengesztelje őt, s ha már méltatlan rá, hogy a felesége legyen, legalább mint utolsó cselédjét ne kergesse el magától.
Útközben egy templomot látott, gondolta, oda is betekint, hátha éppen abban lakik az ő ura. És sietve lépett a templomba. Hát csak kévéket látott, kövér kalászokat halomban, aratókoszorút, sarlót, kaszát és mindenféle aratószerszámot nagy rendetlenségben, ahogy az aratók sebtiben lerakták. Psyche mindent szépen rendbe rakosgatott. Látta mindezt Ceres, a kegyes istennő mert az ő templomába tévedt be Psyche, és már messziről így szólt hozzá:
Szegény kis Psyche, halálra keres Venus, tűvé teszi érted az egész világot, és te arra is ráérsz, hogy az én templomomat takarítsd? Psyche az istennő lábaihoz omlott, sírt-sírt keservesen, és a földet seperte kibomlott hajával. Úgy kérte Cerest: Kalászt hozó, áldást osztó szent jobbodra kérlek, ne kergess el magadtól, hadd húzzam meg magamat itt a kévék között néhány napig, amíg megenyhül irántam Venus kegyetlen haragja, vagy legalább amíg kipihenem kissé a hosszú bolyongást. De mondta Ceres: Rokonom Venus, és régi barátság fűz hozzá, akárhogy is sajnállak, nem rejtegethetem szökevény cselédjét.
Kihez fordulhatott volna ezek után Psyche? Gondolta, még legjobb, ha önként jelentkezik Venusnál, majd elválik, mi lesz, s titokban azt is erősen remélte, hogy anyja házában Cupidót is feltalálhatja. De nagyon-nagyon félt Venus kegyetlen

büntető kezétől és sokáig noszogatta magát, amíg összeszedett annyi bátorságot, hogy Venus szeme elé mert kerülni.
Gúnyosan nevetett Venus, amikor meglátta Psychét, amint a hosszú bolyongástól halálra fáradva, és a félelemtől reszketve megállt előtte.Végre, hogy eszedbe jutott anyósod üdvözlésére jönni! fogadta szigorúan összehúzott szemöldökkel. Vagy talán uradat akartad meglátogatni, aki most is az ágyat nyomja még attól a sebtől, amit te okoztál neki? No de ne félj semmit, jó anyósod leszek, megtanítalak illendőségre.
Azzal hívatta cselédeit, korbácsot adott a kezükbe, hogy lássák el Psyche baját. Akkor aztán újra maga elé hívatta és így szólt hozzá: Ne gondold, hogy igazán a felesége vagy a fiamnak. Hiszen nem kapott apai beleegyezést a házasságkötéshez, és így egyszerűen a cselédem vagy, megértetted? És ha nem fogadsz szót, meglátod, mi lesz.
Cselédeim közt is te vagy az utolsó, ha nem dolgozol, enni sem kapsz. Látod ezt a halmot? Estére kiválogasd belőle és rakd külön halomba a hétféle magot; mire hazajövök, meglegyen!
Hozzá sem kezdett a szegény kis Psyche a munkához, úgyis tudta, hogy nem készülne el vele estére, de talán sohasem, olyan rengeteg halom volt előtte. Csak ült, üldögélt és nem tudta, mitévő legyen.De egy kis hangya megszánta, és szólt menten a szomszédainak: Jertek, jertek, hangyák, a Földanya apró gyermekei, jertek, segítsük meg Cupido asszonykáját!
És jöttek a hangyák minden zugból, csak úgy hullámzottak a szobában, és hamarosan szétválogatták a magokat. Psychének csak néznie kellett.
Este megjött Venus és csodálkozva látta, hogy meg volt téve, amit parancsolt. Egy darab száraz kenyeret vetett oda a menyének, azután aludni tért.
Ezalatt Cupido erős zár alatt volt. Őriztette Venus, hogy el ne hagyja szobáját, nehogy pajkos kalandra indulva újra, sebe rosszabbra forduljon, s nehogy véletlenül találkozzék Psychével. Így közös tető alatt voltak és mégsem láthatták egymást.
Másnap korán reggel hívatta már Psychét Venus, hogy újabb parancsot adjon.
Látod azt a berket a folyó partján? Aranyszőrű juhok legelésznek ott pásztor nélkül. Azt parancsolom most, hogy abból a fényes gyapjúból hozz nekem aranypelyhet.
Örömest ment Psyche, gondolta, ha ott vész, legalább vége lesz ennek a nyomorúságnak. De a folyóparton a zizegő nádszál ezt susogta a fülébe: Várj csak, várj csak, Psyche, ne menj most az aranyszőrű juhok közelébe. Ilyenkor a nap forró tüze megvadítja őket, feldöfnének kemény sz*rvukkal, ha meglátnának. Délutánig várj csak, míg alábbhagy a hőség, bújj el addig a nagy platánfa mögé és várd meg, amíg megpihennek a bokrok tövében. Fennakad gyapjukból a tüskéken elég, s akkor te odalopózhatsz, csak az ágakat kell megráznod és hullani fog az aranypehely az öledbe.
Elindult Psyche, meg is találta a fekete forrást. De itt látta csak, hogy milyen kegyetlenül nehéz az, amit Venus parancsolt. Kiálló sziklából megközelíthetetlen magasságban eredt a forrás és vadul rohant a mélybe, s mellette két sziszegő sárkány őrködött örökké éber szemekkel.
Szerencse, hogy arra repült éppen Juppiter nagy sas madara. Szegény kis együgyű Psyche mondta neki a sas madár, csak nem reméled, hogy sikerülni fog neked akár csak egy cseppet is vinned ebből a forrásból? Hát nem tudod, hogy még az istenek is visszaborzadnak tőle? És elvette a kristálykorsót Psyehétől, a szikla alá repült, úgy fogta fel a lefelé zuhanó habokat, és megtöltötte a korsót. Mérgesen sziszegett ugyan a két sárkány, de a sas madár azt füllentette, hogy Venus egyenesen őt küldte a vízért, és erre megszelídültek.
Boldogan vette át a sastól a tele korsót Psyche, és vitte Venusnak. De Venusnak még ez sem volt elég. Fogd ezt a szelencét mondta, be sem várva, hagy Psyche egy kissé kipihenje magát. Menj vele az alvilágba, és kérd meg Proserpinát a nevemben, hogy adjon bele legalább egy napi porciót a szépségkenőcséből, mert az enyém elfogyott, amig beteg fiamat ápoltam, kenegettem. De aztán siess vele, mert nekem sürgősen az Olymposra kell mennem, a többi isten közé.
Nem is késlekedett Psyche, úgy tett, amint a torony tanácsolta. Vitte kezében a két mézeskalácsot, szájában a két pénzdarabot. Találkozott is csakugyan a sánta csacsi sánta gazdájával, ágaskodott feléje az öregember is, hogy felsegítse maga mellé a csónakba, jöttek eléje a szövő-fonó öregasszonyok is, de Psyche nem is hederített rájuk. Az egyik pénzdarabbal kifizette a révpénzt, a mézeskaláccsal elaltatta a háromfejű óriáskutyát, és így bejutott Proserpinához. Nem fogadta el a díszes ülést, sem a sokféle jót, amivel az alvilág királynéja kínálta, hanem a földre ült, egy darabka kenyeret kért, és úgy mondta el, hogy miért küldte őt Venus. Meg is kapta, amit kért, visszaútban odaadta a másik mézeskalácsot is a Cerberusnak, a másik révpénzt is Charonnak és így feljutott újra a napvilágra.
Hanem ekkor erőt vett rajta a kíváncsiság, és felnyitotta a szelencét. De nem volt abban szépségkenőcs egy szemernyi sem, hanem telidesteli volt alvilági mélységes mély álommal. Felszállt az álom a szelencéből, végigömlött Psyche tagjain, mire Psyche nyomban elaludt.
Szerencse, hogy Cupidónak ekkorára már behegedt a sebe. Vágyódott már ő is nagyon Psyche után, és hiába zárta rá az ajtót az anyja, mert kirepült az ablakon. Meg is találta Psychét, éppen jókor, mert már nem hiányzott sok ahhoz, hogy örökre elaludjon. De Cupido ledörzsölte róla az álmot és újra a szelencébe gyűjtötte, Psychét pedig egy icike-picikét megszúrta a nyila hegyével, hogy felébredjen.
Psyche pedig frissen ment tovább, és elvitte Venusnak Proser**** ajándékát.
Most már jó volt minden, Cupido meggyógyult, és most már senki sem tudta a kis huncutot visszatartani, vagy eltéríteni attól, amit a fejébe vett. Egyenesen felment az égbe, és ott megállt Juppiter előtt. Juppiternek sem kellett sok, megcirógatta Cupido pofácskáját, és megígérte, hogy amit csak kér, mindent megtesz neki. Azzal el is küldte Mercuriust, hogy hívja össze tanácsba az isteneket.
Így most már elszakíthatatlanul Amor felesége lett Psyche. Nemsokára született is egy szépséges szép leánya, akit mi, emberek, Gyönyörűségnek hívunk.